4. fejezet Békülés

Elly torokköszörülésére egyből szétugrottunk.
- Hát ti meg mit csináltok? - vont kérdőre minket.
- É-é-én semmit... - a cipőm orrával elkezdtem mintákat rajzolni a földre. - Csa-csak ta-találkoztunk é-és megis-megismertük egymást a-az utcáról... Tu-tudod... - ha ideges vagyok mindig elkezdek dadogni.
- Most léptél le az esküvődről és máris ráhajtasz valakire? - faggatott tovább Elly vigyorogva.
- Leléptél az esküvődről? - kérdezte egyszerre Jace és Daniel nővérem szavába vágva. Mikor Daniel megszólalt Elly háta mögött, ő ugrott egy hatalmasat.
- Ahha. Elly találta ki az egészet. Már előre látom ahogy apa ordítani fog velünk.
- Ordítani? Üvölteni. - javított ki nővérem.
- Azért egy próbát megér a hazamenetel, nem? - kérdezte Dan.
- Hááát... Erősen gondolkodom rajt hogy nem megyünk haza. - válaszoltam. Elly egyetértőn bólogatott.
- Figyeljetek én elkísérlek titeket hazafelé, jó? - szólalt meg Jace.
- Persze, oké. - vágtuk rá teljesen egyszerre.
- Megyek én is veletek. - jelentette ki Daniel. - Kezdek kíváncsi lenni az apátokra.
A beszélgetés nagy része ordítva hangzott el az üvöltő zene miatt. Valamilyen csodának köszönhetően mindössze 15 perc alatt sikerült kiverekednünk magunkat a táncoló tömegből. Szerencsére csak "pár" sarokra voltunk a házunktól, ezért kb. 20 perc alatt értünk haza. Útközben a fiúk faggattak minket az esküvőről:
- És ki lett volna a szerencsés kiválasztott? Csak nem az a homár kinézetű csávó akivel az utcán láttunk? - kérdezte Daniel.
- De igen, sajnos az. Valamilyen érdekes módon Ellynek is kapásból ugyanúgy egy homokos jutott róla eszébe. Rokonok vagytok? - kérdeztem kíváncsi arccal. Erre a mondatomra mindannyiunkból kitört a röhögés. Az út hátralevő részét szintén röhögve tettük meg, de ennek ellenére a torkomban hatalmas gombóc kezdett el nőni és egyre rosszabb előérzetem volt.
- Elly neked nincs rossz előérzeted?
- Neked is van? Nekem kb. azóta hogy elindultunk hazafelé.
- Dettó.
A fiúk ebből a beszélgetésből szinte semmit sem vettek észre, mert egymás piszkálásával voltak elfoglalva. A ház előtt telefonszámot cseréltünk a fiúkkal, elbúcsúztunk tőlük és felkészültünk a legrosszabbra. Mivel nem volt kulcsunk bemásztunk a kerítésen és megpróbáltunk lapos-kúszásban eljutni a bejárati ajtóig. Benyitottunk az előszobába ahol égett a villany. Ez gyanús volt.
Mielőtt átvonultunk volna a nappalin, még előkaptam a iPhone-om és megnéztem rajta az időt. Már éjfél is elmúlt. Észre sem vettem hogy besötétedett. Ennyire csak én lehetek vak.
A nappaliban is égett a villany. A kanapé előtt ott állt mindenki: apa, anya, Felicitie és még Jonathan is. Anya leginkább szomorúnak, Felicitie értetlennek, Jonathan dühösnek tűnt, apán pedig semmilyen érzelem nem látszott.
Aztán mintha egy húr pattant volna el: apa elindult felém, majd egy-két lépésre tőlem mint aki meggondolja magát hirtelen irányt váltott és egy hatalmas pofont mért Ellyre. Szegény még az asztal sarkát is telibe kapta, és szinte egész arcát vér borította. A félelem teljesen úrrá lett rajtam, az arcomból kiszökött a vér. A nővérem nagy-nehezen feltápászkodott a földről és kitámolygott a nappaliból, otthagyva engem a "csatatér" kellős közepén. Ezt a pár másodpercet szinte lassított felvételként éltem meg.
apa csak annyit mondott:
- Jonathan átadom neked.
Ő faarccal elindult felém.
- Én megbocsájtok neked. - és ezzel a kezét nyújtotta felém. Én mit sem sejtve elfogadtam. Amint hozzáértem megcsapott az áram. A kezünk körül villámok cikáztak. Hatalmas fájdalom hasított a testembe. Képtelen voltam kirántani a kezem a kezéből. Könnyes szemmel rogytam térdre előtte a fájdalomtól. Aztán a világ elkezdett forogni körülöttem és elsötétült minden.